Müllernek hívjuk -csúfoljuk mondhatnám- mert Molnár a neve, de nem beszél magyarul, mert ő már rendes német, csak a szülei voltak magyarok. Talán éppen ettől a legjobb arc abból abból a bagázsból. És hát még humora is van, nameg aztán a csaja... Ezért és mert a jó jappán ingyensörös étteremben tartotta, kényszerítve voltunk, hogy méltóképpen elbúcsúztassuk. Lett is eszem-iszom, előkerült egy szaké, majd elveszett, pótolni kellett, az is elveszett és ez így ment egy jó ideig...
Még a wasabiról annyit, hogy alattomos. Finoman növelt adagolással is odacsap, de váratlanul. Ha a határérték megborul, orrszőröket huzigál és szemgolyót csavargat, de egészen addig türelmesen asszisztál minden falathoz. Ha a csili egy jól képzett szamuráj, vagy kungfu mester, akkor a wasabi aljas mesterlövész.
És mindezek után ott van az a diadalittas érzés, mikor visszaérsz a fészekbe (ólba, ahogy akkor érzed), és a zsebeidből büszkén kipakolsz szép sorjában négy gyönyörű kupicát az asztalra. És mikor már az önimádat a csillárt zörgeti, arra kell lepillantani, hogy a Zasszony tartja a lépést és a retikülből ő is kirak ugyanannyit. Kiscsaládi idill:
Most már jöhettek inni. Még egy kis szpojler: a német tiniexodus a csúcsidejét éli, tömegesen vonulnak vissza az anyaországba, mert kezdődik az iskola, így például holnap hasonló kötelességnek kell eleget tennünk...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.