我们去中国

Csak egy rövid fényképes beszámoló, hogy el ne felejtsük, ez is volt:

Zsola látta meg ezt a helyet a útikönyvben. Utánajárt és másnap korán reggel már az autóbusz állomáson voltunk. A pénztárosnő a 17 jüanos menetjegy helyett mindenáron fejenként 100 jüant akart kérni tőlünk, mondván abban a belépők is benne vannak. De mi erősködtünk, hogy mi majd ott helyben eldöntjük, hogy hova akarunk bemenni, ő csak a buszjegyeket adja. A nő csak mosolygott és jó utat kívánt. 

Az út 3/4 órát vett igénybe. A kijáratnál pedig már várták is a turistákat a térképárusok. Egyet mi is vettünk, amin hamar megtaláltuk a vízivárost és könnyen irányba is álltunk. Amikor megérkeztünk a célunkhoz, megértettük a reggeli buszjegyárus szándékát is. Ugyanis egy nagy kapu fogatott minket, amire ki volt írva, hogy a belépő 100 jüan. Tehát, ha hallgattunk volna rá, az utazás árát megspórolhattuk volna...

A belépő megvásárlása után órákat sétálgattunk a szűk utcákon, a csatornák mentén. Az egész hely nagyon skanzen hangulatú, a turistákra épült, de itt a mai napig élnek emberek: a ház földszintje bolt, felette pedig laknak. Így láttunk kovács műhelyet, selyemcukorgyártókat, szarufésű készítőt, festőt, kalligrafikust, kis étkezdéket stb..

Nézelődésünk során egyszer csak petárdázni kezdtek tőlünk nem messze. Aztán elfutott előttünk egy idős férfi, kezében egy öreg hölgy fényképével, mögötte négy férfi hozott egy letakart koporsót és őket követte a hangosan gyászoló rokonság. 

Miután ezt a fenti esemény kibeszéltük magunkból (mert bizony kicsit befeszített minket), ittunk egy sört az egyik csatorna menti kis kiülős étteremben, majd nem sokkal később visszaindultunk az autóbusz állomásra. Menetrendünk nem volt, de gondoltuk megvesszük a jegyeket vissza Shuzhou-ba, aztán a környéken elütjük az időt . De megérkezésünk után öt perccel, már indult is a buszunk.  

Aki a birkát szereti, jó helyen jár itt, de szerencsémre van pár marhás-, csirkés- és kacsás étel is.

Túl sokat nem kell írni, mert a képek magukért beszélnek.

A vonatozás itt minőségileg egészen más: pontosak, gyorsak és tiszták a szerelvények. A lakásunktól egy órán belül a Shaghai vasútállomáson lehetünk, ahonnan már csak pár perc metrózásra van a város szíve, vagy inkább annak egyik pitvara. Mi is leginkább ott mozogtunk és a főbb csomópontokat néztük meg. Sétáltunk a People’s Parkban, ahol mindig sokan tai chiznak, táncolnak, vagy beszélgetnek, főleg az idősebbek. A parklátogatás után a Nanjing útra mentünk, ahol meg is reggeliztünk egy nagyon autentikus helyen: a McDonald’s-ban. Ezen az úton végigsétálva el lehet érni a Bundra, itt megcsináltuk a kötelező fényképeket és útba is vettük az egyik fake marketet.

Természetes, hogy ez a hely vitte el a legtöbb időnket.

Néhány tudnivaló az ilyen piacokon történő vásárláshoz:

- Fel kell készülni az állandó zaklatásra az árusok részéről (nem csak szóban teszik, van, hogy karon is fognak, néha olyan érzés, mintha egy hosszú emberfal között futnál és mind a két oldalról „korbácsolnának”).

- Alkudozni kötelező, minimum az ár felét kell mondani, de bőven alá is lehet menni, annyit, amiért nekünk megéri a hamisítvány. Nem szabad megijedni a sopánkodó, ájuldozni készülő eladótól, ki kell tartani. Aztán két eset lehetséges, vagy mi nyerünk (és csodálkozunk, hogy ezen nekik még hasznuk is van!), vagy ott éppen nem sikerül megvenni a kiszemelt terméket, de semmi gond, 2-3 üzlettel arrébb tuti megint találunk egy olyan darabot és kezdhetjük előröl az alkudozást, de már sokkal tapasztaltabban.

- Nagyon jól lehet alkalmazni az otthagyásos módszert is. Amikor is tényleg nem engedsz az elképzelésedből és elindulsz máshova. Ekkor általában utánad megy az eladó és lehet, bele is megy az adásvételbe. Viszont az nagyon gyanús, ha még egy emelet múlva is fut utánad (lehet túl magas árat aljánlottál neki alapból és ezt a több száz százalékos hasznot nem akarja veszni hagyni) :D

- Bár ki van írva, hogy nagy márkás termékeket nem lehet árulni, de folyton jönnek a kínaiak kezükben képes hirdetésekkel és sorolják: Gicci, Armani, Samsonite, Rolex stb. Na ők, akik a hátsó, eldugott boltokba visznek és a „ 3. műszakban” gyártott árut kínálják, az eredeti töredékéért.

Ennyit a tapasztalatainkról a fake markettel kapcsolatban.

Mielőtt kimentünk volna az állomásra, végigkocsikáztunk a Nanjing úton és a Bundon megcsodáltuk a kivilágított Puxi oldalát Shanghai-nak (ott vannak a felhőkarcolók). 

Olvastunk róla, hogy valahol a városban felépítették a londoni Tower Bridge-nek a másolatát. Később még azt is megtudtuk,  hogy Holland stílusban épült házakat húztak fel a szomszédságába. Áh, ezt látnunk kell!

Csak egy hozzávetőleges címünk volt és egy nyomtatott, nagyított térkép a helyszínről. Tudjuk, az utóbbival itt nem igazán vagyunk kisegítve, de bátraké a szerencse. Taxisnak mutogattuk, hogy legalább a környékre vigyen el minket. Eddig általunk nem ismert helyeken vezetett az utunk, majd egyszer csak messziről látni véltük a Tower Bridge-t. Nos, a kínaiak kicsit túllőttek a célon. Majd később a kiplakátolt látványterven felfigyeltünk arra, hogy eredetileg tényleg egy hiteles másolatot képzeltek ide, de valakiből mégis előtört a megalománia. (Végül is a 2×2 autóutat és 1×1 bicikli utat az eredeti méretarányokkal nem tudták volna kihozni, ez pedig itt elvárás.)

A holland házak? Tényleg volt egy pár darab, viszont amiért épültek, az eddig még nem jött össze, azaz üresen állnak. Sőt, szinte az egész környék néptelen még. Azért még, mert iszonyatos méretű lakóparkokat húznak fel éppen a híd és a Holland házak szomszédságába. 

Délután pedig egy pár órát élveztük Suzhou leghangulatosabb utcáján a jó időt.

És akkor a hiánypótlás:

A büdös tofut sütő árus kis kocsija mellé leparkolta a robogóját a fekete felsős nő. Tofuárusunk azt a kényelmes távolságot igazán kevésnek tartotta és jó nagy hangot is adott ennek. A képen még csak a vita kezdete van, igaz a robogós később sem volt sokkal aktívabb. Pár mondatott fűzött csak hozzá, míg a másik nő úgy kiabált vele, hogy attól zengett az utca. Természetesen ez nagy attrakció itt, úgyhogy gyűltek is a népek szépen köréjük. A vége az lett, hogy a robogós a gépét otthagyva elment dolgára, tofuárusunk meg hőbörgött jó sokáig. Fél óra múlva önérzetét még próbálta helyre rakni azzal, hogy a robogó kormányát kb. 3cm-vel arrébb forgatta. :D A nagy visszatérést már nem láttuk, elindultunk haza.

Magyarul: Nagy tó. És tényleg az, hiszen Kína harmadik legnagyobb édesvízi tava a maga 2250 km²-vel. De nem szép, a környezetszennyezés nagyon elcsúfítja. Tőlünk majd’ másfél órás utazással lehet elérni a Xishanzhez szigetre, ahol egy parkban sétáltunk egyet. Láttunk fácánt, sziklába vájt templomot, halászhajókat a lélekvesztőktől, az egész tavat lehalászókig, fura bogarakat és ismét jó sok turistát.

Ez a nap lassan indult be, majd picit eltévedtünk, miközben mégsem, aztán a nézelődésből kisebb kapkodásba váltottunk át.

Azaz reggel sokáig aludtunk és a reggelit egy fánkozással tudtuk le, ahol Lacit is bevártuk. Mióta jár a metró, ha csak lehet, ezt használjuk. Hanshansit most először közelítettük meg így, viszont az a metrótól egy jó 20 perces sétára fekszik. Egyszer a főútról letértünk balra. Ekkor belecsöppentünk egy hangulatos lakótelepi környezetbe: kis piac (pár asztal, meg kisfurgon platója alkotta), beszélgető asszonyok, mahjongozó férfiak, bicikliző gyerekek, sétálgató családok. Később jöttek a boltok, amiből a legmeghökkentőbb nekünk a csirke-, kacsa-, libaárus volt. A boltút úgy kell elképzelni, mint egy garázst tele ketrecekkel.

Ez idő tájt kezdett felmerülni a kérdés, hogy hol is vagyunk? Mint később rávilágítottak én nem voltam túl meggyőző, hogy térkép alapján merre kellene tovább mennünk (szerintem meg csak arról van szó, hogy vannak akik továbbra sem bíznak egy nő térképolvasási képességében...). Így egy park őrházába mentek be a csapat férfi tagjai útbaigazításért. Itt kb. majd’ 10 percet töltöttek bent és ez idő alatt csak a tömeg nőtt körülöttük, a megoldáshoz nem kerülhettek közelebb a helyiek által. Ugyanis a derék kínaiaknak nem erősségük a térképen való eligazodás: konkrétan 5-10 kilómétereket ugráltak az ujjaikkal a térképen, hogy tán akkor itt vagyunk, avagy mégsem és ráböktek egy másik helyre. Mígnem egy határozott kínai asszony berontott, rábökött egy zöld felületre és a fiúk jobbnak látták megköszönni a segítséget és elindultunk. (Jelzem, hogy a nő volt a legközelebb a helyes koordinátánkhoz, de ő sem jó helyre mutatott.)

Lényeg a lényeg megtaláltuk a templomot, majd egy kicsit később a bejáratát is. A templomban rengeteg ember volt, hiszen még mindig tartott az ünnepi hét. Mivel sok látnivaló volt és mindenkit más tempóban haladt, így szétváltunk egy jó órára. Minthogy Gusztival már jártunk itt békésebb körülmények között, mi inkább az embereket figyeltük és fényképeztük. Amint újra együtt voltunk rájöttünk, hogy szaporábban kell haladnunk, ha még a kertet és az óriás harangot is szeretnénk megnézni, mert közelgett a záróra. Innentől már olyan sok kép sem készült. De azért alant megint található egy csokornyi.

Az egyhetes ünnepek alatt nem célszerű turistás helyre menni Kínában, mert a nevezetességeknél óriási a tömeg. Viszont a vendégek kint töltött ideje véges, világot látni mégiscsak kell, hát útra keltünk.

A Tiger hillen sokan voltak, de valahogy a nagy terület miatt jobban eloszlott az emberáradat, ami így kevésbé volt frusztráló. Amint megérkeztünk, Zsuzsa kiszúrta, hogy lehet csónakázni és azt pedig mindenki szeretne. Így kiderítettük, hogy négy embernek 100 jüan egy csónakbérlés. Nosza szálljunk is fel. Azok, akik gondoláztak Velencében, azt mondták, hogy teljesen olyan, mint ott, kivétel, hogy itt jobban kileng a csónak. Valószínűleg, ennek hátterében a másféle evezési technika áll. Az egész Tiger hillt körbe csónakáztuk fél/háromnegyed óra alatt. Közben volt sárkánytáncos felvonulás, amiből sajnos csak igen keveset láttunk.

A csónakból való kiszállás után (nagy megkönnyebbülés a részemről, hogy a rettegett vízbeesés nem következett be), elindultunk megnézni a főzős sátrakat, mert itt biza, ételfesztivál is volt. Sokáig nem időztünk ott, mert a büdös tofu szaga minket még mindig gyors távozásra készet, így  kulináris élményekkel nem lettünk gazdagabbak.

A nap további részében megnéztük a ferde tornyot. Bejártuk a Tiger hill nagy részét, miközben egy zöld hernyó életét is megmentettük az agyontaposástól. És még órákat lehetett volna sétálni, szemlélődni és csak úgy lenni, de a korgó gyomrokat sürgősen el kellett hallgattatni. A kijáratnál még végigmentünk/küzdöttük magunkat a bazársoron, ami minden turistás helyen megtalálható, majd visszaindultunk az óvárosba. Ott pár sör mellett pihentünk egy kicsit, aztán a Secret recipe-ben megvacsoráztunk. „Sajnos” itt is jól főznek. 

Hogy ne csak mindig kerteket, meg „kétezer éves dolgokat” nézzünk, elmentük a Jin Ji tó melletti kis vidámparkba, főleg az óriáskerék és a hajókázás miatt. Most sokkal jobb idő volt, mint mikor Gusztival utoljára voltunk, de azért most is párás volt a levegő. Magát az óriáskerekezést élveztük is volna (vagyis voltunk páran, akiknek jó is volt), ha a kínai útitársaink nem álltak volna fel állandóan, meg mozogtak volna az ingó fülkében össze-vissza. Zsuzsa hamar meg is kereste a szemeivel a mentőmellényeket.

Miután újra szárazföldre ért a lábunk hamar hajóra szálltunk, hogy megnézzük a barackvirág szigetet. Be kell vallani, hogy magát az utat vártuk inkább, az tartott lázban minket, de max 5 perces távolságra van a parttól, úgyhogy sokáig nem élvezhettük. A szigetet hamar körbejártuk (túl sok látnivaló nem akad rajta) és siettünk vissza, hogy a késő délutáni Time Square-s program előtt még felülhessünk 1-2 játékra. Nos itt a belépővel mindenre csak egyszer lehet felülni ingyen, de nyilván egy csoport tud maguk között csereberélni, hogy ki mit akar kipróbálni. Így eshetett meg, hogy Zsuzsa az összes lehetőséget kihasználta háromszor ült a körhintára. Egyszer kipróbáltuk a lovas körhintát is, majd voltunk a Disco-n, amiből én repetáztam is.

Az idő gyorsan eltelt és siettünk a Time Square-re, mert Gusztiékkal ott találkoztunk egy estebédre. Az itteni Pizza Hut-ba ültünk be és bár ne tettük volna. Teljesen az itteni ízekre specializálódtak és sajnos ennek megfelelően a pizzát is kifordították önmagából: kicsit édes tészta, vajas ízzel. No de legalább tudjuk, hogy ezt inkább elkerüljük a jövőben.

Azaz azt mondtuk, hogy mégse. Méghozzá arra, amit mi eddig koncepciónak neveztünk, mert kezdett nagyon a szánkban maradni a bőrszivar ízvilága. Nem fogunk többet lakkcipőben futkorászni sem pedig fejenállva vodkázni, mert nem vagyunk már tündérherceg, meg ilyenek. Ahogy elkezdtek bimbódzni a borvirágok, úgy kergette el a racionalitás muslincaserege a naivitás pillangóit, és most már ilyen hűde tapasztalatarzenállal, és azzal, hogy a múló évek rohamléptekkel húzzák a homlokom a seggem felé, épp ideje az ilyesfajta tudományt a mindennapokra ültetni. Tehát : nem vágunk több HD videót olyan netbukon, amiben okostelefonba való proci van. Nem jó az az idegek szempontjából sem. Majd egyszer pótolva lesznek, hogyha éppen úgy adódik. Addig pedig adományokat az alábbira köszönjük szépen, jelige : mekkbukot a hajléktalan mérnöknek. Köszi.

Zsuzsáék látogatásának második napján elmentünk a déli városkapuhoz. Egy hatalmas területen található itt egy park tóval, a tóban óriás aranyhalakkal, pagoda, na és az eredeti megmaradt városfal. Ez a hely leginkább egy nagy sétára és pihenésre alkalmas, de egybe lehet kötni a meglátogatását egy alapos  vásárlással is. Nekünk sikerült  betévedni egy régiségpiacra, majd a helyi Vasedény kirendeltségek árukészleteit is alaposan feltérképeztük. De mivel túl kevés volt az izgalom ezen a napon, így az Auchant is útba ejtettük. Na itt érezte magát Zsuzsa először a földi mennyországban.

Nagy örömünkre szeptember 25-én meglátogatott minket Zsuzsa és Zsola. Volt öröm és ujjongás, továbbá részükről nagy megdöbbenés, hogy nálunk még mindig közel 30 fok van, ami ki is tartott az itt tartózkodásuk végéig. Na ja, Angliához képest sokkal délebbre vagyunk, ami a késő délutáni fél 7-es sötétedéssel is együtt jár.

A vendégek érkezésük másnapján a város egyik legmozgalmasabb kertjét járták be. Az Oroszlán liget nevezetessége, hogy a délnyugati része sziklakert, ami túl nő a mi elképzeléseinken. A méretét az jelzi, hogy magában a sziklákban, illetve az ezeket alkotó köveken majd’ 20 percet bolyongtunk fel-le, be-ki.

A kertből átsétáltunk az Északi pagodához, aminek mind a nyolc emeletét meghódítottuk (a képeken látszódnak is a lángvörös fejek és az erősen gyöngyödző homlokok). Ennek udvarán végignézhettük, amint egy idősebb nő a kezében egy legyezővel nem csak egyszerűen odaállt a Buddha szobor elé pózolni a fényképezőgépnek, hanem egy rövidebb táncot lejtett, melynek utolsó mozzanatát szánta megörökítendőnek. Persze ritkán sikerül egyből jó kép, így még párszor előadta...

A pagoda melletti templom kis kertjében Zsola belevetette magát a kínai kulináris kalandokba: több csészényi jázmin tea és egy nagy tál húsos dumpling esett áldozatául.

Családi nap volt, mi meg ugye részesei vagyunk, mint már írtam korábban a belterjes szaporulatról, így menni kellett. Otthon ez ugye úgy megy, hogy ki a mezőre és sörsátor, ha jól viselkedtünk, de itt mások az igények. Egyes vélemények szerint a kínaiak azért olyan picik, mert sosem nőnek fel. Ez fiziológiailag vitathatatlan, egyébiránt viszont elzárkózunk az állásfoglalástól. Az viszont tény, hogy Robi bácsi úgy látta jónak, ha őket-minket elvisz a vidámparkba. Hogy mégse legyen olyan komolytalan jó későre szervezték, és nem is túl hosszúra, ami miatt szép tömött sorokat lehetett volna végigállni. Állítólag aki tavaly mindent kipróbált, az kapott extra ajándékot, most már értem miért. Amúgy a hely érdekes, kiált érte, hogy normális körülmények közt is megvizsgáljuk.

Aztán a videós tehetségünk is tovább bimbódzik, főleg, hogy rájöttem hogyan kényszeríthetem rendes zenékre a kedves közönséget.

Egyik nap felkerekedtem megnézni városunk múzeumát. Belépő nincs, van viszont pár terem felosztva témák szerint: porcelánok, bronz tárgyak, festészet és kalligráfia, jáde kövek és pár más tárgy. Ezeken kívül  van még egy berendezett régi idők operaterme, melyben pár előadás jelmeze is kiállításra került és a múzeum területén egy kisebb hagyományos magánkert is található (ha mondjuk nem lenne időnk, akár a szomszédos Szerény hivatalnok kertjét sem megtekinteni).

Sajnálom, hogy nem értek a művészetekhez, így csak végignéztem és ha olyan tárgyra bukkantam, alaposabban megszemléltem, és örültem, hogy szépet látok. A kiírások sem voltak túl részletesek: angolul csak a kiállítási tárgyak nevei voltak megadva, a többi hasznos információt a kínai muzeológusok csak a saját népük tagjaival –azon belül is az olvasni tudókkal- osztották csak meg.

A lenti videón a múzeum előtt hangos csinnadrattával hívogatja kis közönségét a mini bábszínházas bácsi, majd inkább becsajozik.

Azon a hétvégén említésre méltó esemény nem történt. Adódott egy mehetnék, majd az alábbiakban materializálódott. Átvágtunk a tavon megvizsgálni a Paulanert, majd még tovább a kukaccal keletnek eddig a világvége hangulatú kertig, majd vissza kicsit tovább a szivárványos plázába be megnézni, hogy megy Zita retikülbiznisze.

Sikerült felvenni az égitévét mostmár legalább félgőzön üzemelt pár percig, de még mindig csak a fele ment.

Vannak nehéz feladatok, amikbe mégis öröm belevágni. Ilyen lehetett például Hooters éttermet nyitni Pekingben, ellenére minden konzervatív körülménynek, vagy a helyi lányok köztudottan mérsékelt ... szakmai kompetenciájának.

Persze van segítség, kollégák szerint Peking a kelet Genfje, ha bioműtétekről van szó, alábbi reklám egy taxiból van :

Fentieket figyelembe véve nem nevezném átütő sikernek a frencsájz szekerének alábbi tovataszajtását :

Ez sem tegnap történt, de voltak események, amik hamarosan ide is kicsorognak, csak szabadidő kérdése minden.

Szóval az úgy indult, hogy jobb lenne azelőtt egyet Shanghaiba menni, lenni, mielőtt még látogatóknak kezdjük mutogatni. Sikerült, bámulatos hely, a képek magukért beszélnek.

Talán csak a társkereső piacot kivéve. Én ennyi idő után sem fogadtam be teljesen, de van ilyen. Hirdetések ezrei, csak a legfontosabb információk pár sorban, legfeljebb egy oldalban, némelyik képpel, de inkább nélküle. Eddig elmegy, de a hirdetettek nagyrészt fiatalok, a hirdetők és érdeklődők viszont idősebbek. Utána kellett járni, Bennfenteske szerint ez azért van, mert a fiatalokat nem érdeklik a kapcsolatok, inkább a kütyük, nameg idejük sincs, annyit kell dolgozniuk (hogy legyen pénzük iphone-ra), ezért inkább ráhagyják a szülőkre, majd ők aztat jobban tudják. A logika annyiból érthető, hogy itt még mindig nagy súlya van a szülő véleményének, mert a frigy után többnyire itt összeköltözés van az idősebbekkel és együttélés. Az, hogy a vágy sincs meg, eleinte nehezen esett le, dehát tényleg nem a legszenvedélyesebb népek, azt pedig, hogy mennyire nincs idejük, én állítólag nem láthatom, mert Robi bácsi annyira liberális munkaadó, és ebben van igazság. Mindebből én azt logikáztam ki, hogy ha első sorban idejük nincs, akkor a belterjesség felé fognak konyulni, és erre viszont látni is számos példát. Az otthoniakhoz mérten Robi bácsi itteni udvarán sokkal gyakrabban röppennek kiskakasok kiscsibékre és oda-vissza. Persze nem úgy, annyira nem liberális...

Éreztem, hogy ebben valami trükk lesz, de ilyen marketingnek nem lehet ellenállni. Német névadók előtt álljon ez tanpéldaként, mert sokkal szívesebben vettem a számra mint az ottani Käki-facsarmányt, vagy akár a barackos Punicát. Bár meg kell hagyni, azok a finomabbak, de tápértékben nem rúgnak labdába, mert ennek a negyede szárazanyag volt, méretes jóindulattal aloevera, egyébként bármi.

Ahogy egyre enyhébbek a tájfunok és egyre hosszabb ideig lehet kibírni légkondi nélkül, anyuci kedvenc gyakornokai meghallották a becsengetést és szépen hazahúztak. Maradtak így is elegen, sőt már túl is pótolták őket, de még előtte persze csináltak egy tisztességes búcsúvacsit. A teljesség igénye és további komment nélkül íme egy-két kép:

az a helyi fedőtevékenység az ivászatra, mint otthon a csocsó-billiárd-bowling satöbbi, csak itt kareoké van, énekelni kell, amit a helyi erők tudnak is, de még hogy. Mi is elővettük a hazai módszert és kompenzáltunk ivással.

A helynek már van egy varázsa, szobára megy minden bagázs, ahol minden nagyon csicsa, műbőrös-műmárványos és sötét van, diszkófény minden szobában, nameg egy bazinagy tévé, amire lehet küldeni egy gépről a kiválasztott számot, két miki és különféle segédeszközök.

A hazai csapat nagyon rosszul nyitotta a partihangulatot, valahogy így:

Érdemes az asztalt figyelni, mi hiányzik ? Hát a pia persze, bezzeg már tombol valami józan dínomdánom. Ilyenkor a jó magyar vendégmunkás finom utalásként kijelenti, hogy márpedig józanon nem énekel. Erre ellentmondásos válasz jön, hogy épp azt a valakit várjuk aki a sört hozza. A pincér, gondolnám, de nem, kollega a valaki, sőt ismerem, méghozzá annyira, hogy akkor se őt akarjam futárnak, ha csekket hoz, nemhogy ha a sörömet. Intézkedni kell, akad sör, hozza a szobáztató fiú, szép lassan kipakol, és ahogy kilép elszabadul a pokol. Az ajtó csapódása startlövés a kareoké-piknik atlétáinak, fél percen belül az asztal megtelik a táskákból előrángatott, néhol borogatott csemmusokkal és piákkal. Teljesen jogos, helyben biztosan drágább. Tessék megkeresni a különbséget az előző képpel:

Közben beballag az önkéntes futárkollega és feltesz egy 6-os sört amolyan cseresznyének a habra, merthogy a "habot" addigra mi már felkentük, sasszeműek már kiszúrhatták ahogy tündöklik a neki szürreális környezetben:

Ezúton is köszönet érte, viszonzásul íme a sikere :

A sikeréről még annyit, hogy akkor és ott el is fogyott, és nem csak én ittam.

Amúgy sikerült újra megtanulni, hogy egyes dolgok következményei elkerülhetetlenek. Ilyen a miniszoknyában létrázás, a másnaposság, a "majd vigyázok" védekezés, sőt az oroszlán bajsza vagy a karaoké is, mert utóbbira sem lehet nézőnek menni. Színház a világ és színpadi lőfegyver benne minden KTV, nade minden esetre sikerült hirtelen egymásutánban két olyan szintű produkciót kombózni, ami után nem tapsoltak vissza többet. Amúgy jó volt, ilyen záróképpel :

Még azért meg kell jegyezni, hogy ez a helyi kultúra egyik alapköve, mint nálunk a késdobáló fröccsözők. Miként azok, hát ezek is a helyi igényeket próbálják kiszolgálni, így márványdíszlet ide vagy oda, a guggolós-pottyantóst abba is bele lehet igényesen építeni. Sőt tovább is lehet tolni, tessék figyelni a jobb hátsó sarokba szerelt hamutartót, otthon ehhez hasonlót csak a parlamenti folyosón láttam szivartartóként.

A történet része, hogy a buli koredélután indult, le is zajlott néhány óra alatt, így viszonylag fejbevágó élmény volt kijönni a szobáról a fényre jó éhesen, mivel az ebéd elmaradt, a pálinka meg dominált, hazafelé be kellett iktatni egy pizzát, ami borzasztó volt, de a hely ennyire hangulatos:

már vagy negyed órája ott ültünk, mikor feltűnt, hogy nem vagyunk egyedül. Felmerült, hogy igazi-e, de ettől besértődött és lelépett.

Müllernek hívjuk -csúfoljuk mondhatnám- mert Molnár a neve, de nem beszél magyarul, mert ő már rendes német, csak a szülei voltak magyarok. Talán éppen ettől a legjobb arc abból abból a bagázsból. És hát még humora is van, nameg aztán a csaja... Ezért és mert a jó jappán ingyensörös étteremben tartotta, kényszerítve voltunk, hogy méltóképpen elbúcsúztassuk. Lett is eszem-iszom, előkerült egy szaké, majd elveszett, pótolni kellett, az is elveszett és ez így ment egy jó ideig...

Még a wasabiról annyit, hogy alattomos. Finoman növelt adagolással is odacsap, de váratlanul. Ha a határérték megborul, orrszőröket huzigál és szemgolyót csavargat, de egészen addig türelmesen asszisztál minden falathoz. Ha a csili egy jól képzett szamuráj, vagy kungfu mester, akkor a wasabi aljas mesterlövész.

És mindezek után ott van az a diadalittas érzés, mikor visszaérsz a fészekbe (ólba, ahogy akkor érzed), és a zsebeidből büszkén kipakolsz szép sorjában négy gyönyörű kupicát az asztalra. És mikor már az önimádat a csillárt zörgeti, arra kell lepillantani, hogy a Zasszony tartja a lépést és a retikülből ő is kirak ugyanannyit. Kiscsaládi idill:

Most már jöhettek inni. Még egy kis szpojler: a német tiniexodus a csúcsidejét éli, tömegesen vonulnak vissza az anyaországba, mert kezdődik az iskola, így például holnap hasonló kötelességnek kell eleget tennünk...

Két hete kedden a lakóparkunk egyik pontján színpadott állítottak fel, vagyis inkább a helyét kijelölvén piros szőnyeget terítettek le és bevilágították. Este kíváncsian mentem le.

Már jó ideje meg akartuk mutatni, ezúttal a technika is így akarta, lett is belőle egy akkora videó, hogy hidegélelem nélkül kár belevágni. Hiába netbukon filmet vágni nem a legszórakoztatóbb, a türelmet meg hagyjuk is.

Szóval a show az van minden péntek és szombat este. De jártunk már arra vasárnap is, a népek ugyanúgy várták, dehát nem lett. Ünnepek környékén viszont minden nap van, sőt akkor tüzijáték is megy közben, majd az Arany-héten pótoljuk, addig is :

A kínai naivitás nem csak a fent említett dolgokban jelenik meg, hanem például abban is, ahogy elhiszik, hogy egy kétszer akkora emberrel szemben ugyanolyan tulakodni, mint sajátjaikkal. Hát nem, de azért becsülettel küzdöttek, ez látszik is itt-ott.

Ilyen élmények után viszont nem lehet egyből haza sietni főleg szombat este. "Csak eeeggy sőőőr"-re meg kellett nézni a Löwenburgot, ami csicsás, mint zárásra kiderült durván lehúzós, de mégis ad valamit. Helyben főzött ALE-t többek közt néhány teve árárért. De az ördögük nem ez, hanem az élőzene volt, amit valamiért muszáj volt végig nézni :

amitől (meg a "csaak eeeegy sőőőr"-től) ez lett:

Azaz tájfun, sokáig azt hittem azt jelenti nagy szél, de kiderült, hogy azért tai mert Taiwan felől jön. Jött is, mert most van szezonja. Az elsőre nagyon ráizgultak, de semmi nem volt, kicsit esett meg fújdogált. Talán kicsit gúnyolódtam is velük, mégiscsak gyengus volt. Valószínűleg emiatt lökött bele a második tájfun egy pocsojába. Mert olyat is tud, ha összeszedi magát. Arra már azt mondták, hogy ilyen nagy tájfun azért csak ritkán van. Egy szokásos kiadós vihartól leginkább az különbözteti meg, hogy 2-3 napig tart. Íme pár kép utána :

ez ismerős lehet a mozgásérzékelős fal víz alatt.

de volt akinek bejött