我们去中国

Szombaton délelőtt elhangzott a ház ura szájából azon kérdés, miszerint mi lenne, ha ebédre elmennénk dumplingozni. Erre nem lehet nemet mondani , főleg azok után, hogy eddig megkóstolni is ritkán volt hajlandó. De olyat evett a kollégákkal a héten, hogy csak na.

Az is itt van amúgy, két megálló metróval. Valamiért a legotthonosabb környék, pedig csak egy nagy pláza. Teszvesz városos nameg erősen futurisztikus is formailag és tartalmilag már ami az űrbázis épületet és a tévéplafont meg az mozgásérzékelős falat illeti.

és az égi tévé:

és a mozgásérzékelősen világító cégérfal :

Direkt nem akartunk az állatkertbe menni. Egyrészt mert mondták, hogy béna, másrészt mert Mudu-ban este sörfesztivál volt szépségversennyel... Nem baj, oda mehettünk volna utólag is, ha nem kerget haza a kánikula. Hamár így, hát még azt is lenyeljük, hogy ami minket érdekel, arra közös a belépő az állatkerttel, legyen. Az állatkert tényleg béna, de még így is megérte, de aztán még hiánypótlólag át kellett mászni valami Oroszlános kertbe is.

mert ami egyszer a bajoroknak bejött, az Kínában is ütni fog.

és üt is, sok szaladgál belőle, és ez így teljesen széria, a legapróbb házi pimp nélkül. A komoly nevű gyártó a Keleti Szél (DongFeng) egyébként inkább nagyobb gépjárműveket gyárt, de van pár érdekesebb kis projektjük is. A teljesség igénye nélkül :

azért ez a far... hmm, és azok a redők... 

mintha egy Transporter Westfalia tolná ki a csigaházát...

                 ...neeeem, mégsem.

Nem Kim Jong Un komcsipsze, de majdnem. A kimcsi az savanyú káposzta pirospaprikával, egész jó dolog. Így néz ki:

Ennél érdekesebb a zacskós csomagolás, aminek az hátulján színskála jelzi az érettségét. Merthogy az a csomagolás után még érik. Mint a pálpusztai. A zacskón a jelölés pirosodik, és ha a házigurmé igazán pikánsra kívánja, akkor ilyen egészségesen fel is puffad az egész:

Így viszont már olyan bukéja van, hogy én nem kértem. Viszont van belőle csipsz verzió, ami meglepő módon finom. Bár az meg csak nekem ízlik. Tagadhatatlan, hogy fura íze van, de a paprika miatt emlékeztet a rendes otthoni csipszre, ezért bevágódott. Íme a kimcsipsz :

Egyébként az Auchanban lehet kapni, ahol a húsos rész őrzését különlegesen oldották meg: malac úr figyeli viszik-e a kolbászait. De nem viszik, mert nem jó az.

Megcsináltuk a szucsui kaminót tegnap. Úgy kezdődött, hogy csak menjünk, majd lesz valami. Azok az ikerpagodák úgyis ott vannak a metró mellett, aztán majd elindulunk lefele. Figyelem, az alábbiakban panorámakép-mérgezés veszélye áll fenn, mert megtaláltuk ezt a funkciót az új gépen és nehéz leszállni róla.

Nos a metrónál nincsenek ikerpagodák, hiába mutatja több térkép is. Fura is lett volna, hogy eddig nem tűnt fel, azok ritkán kicsik. Kisebb kóválygás után találtunk egy nagy sárga falat, ami már jó jel volt, a túlvégen be is jutottunk. Nem egy nagy hely, de annál hangulatosabb. Inkább templom a helyieknek, mint látnivaló gyüttmenteknek. Fotózni ezért beltérben nem is szabad, mert ott élő istenek vannak.

Aztán irány dél. Átmentünk a helyi Broadway, a piálós utcán, oda még megfelelő társasággal visszatérési igény mutatkozik. Önkénteseket várunk szeretettel. A halászhálós kertnek előbb meglett a kijárata, majd azt is szépen kívülről körbemásztuk, hogy jól be is tévedtünk az őskori jádekövek múzeumába. Öreg kövek voltak bent, szépen megfaragva. És egy ventillátor ami sokkal nagyobb örömet okozott. Nem is beszélve a helyben termesztett zöldségekről és csirkéről.

Innen már csak a szomszédba kellett átmenni és ott volt a halászhálós kert. Szemben egy bácsi egy szál gatyában mosta a többi ruháját egy lavórban, és lehetett olyan karórát venni, amin Mao bácsi integeti a másodperceket. Ez a kert azért nevezetes, mert ezer éves és mikor felújították, helyi anyagokat használtak, ezért a helyi öntudat ékköve lett. Itt el is kapott minket egy jó zuhi, ami másutt áldás a kánikulában, itt átok, mert alig hűti le a levegőt, viszont jó nagy pára lesz, hogy levegőt nem kapni, cserébe lehet jól izzadni.

Akkor onnan csak két-három utcányira van nyugatra valami pavilon, azt is nézzük mán meg, gyerek az idő. A pavilon pont annyi amennyit a neve elmond, valami kis tóval és nagyobb sziklával. Az egész amúgy valami pláza mögé van eldugva, aminek a parkolójában épp a kőpiac burjánzott. Kavicstól a kisebb szikláig, itt minden volt, még arab importárú is. Jó hogy láttuk, ha más meséli, nem hiszem el.

Ezzel már csak szemben volt a Konfucianista templom, ahol meglepően örültek nekünk. Megkérdezték, honnan jöttünk, azt mondták az nagyon jó nagyon jó, akkor menjünk csak be, meg oda majd a különterembe ott is lehet fotódzkodni. Azt is jó lett volna érteni, mit mondta még ez után. Ez a hely azért tetszett, mert nem csak régi volt, de annak is látszott. Óriási fák voltak az udvaron, a templom tetejéből cserjék nőttek, a nagykapuról omlott a vakolat, végre nem éreztem úgy, hogy a ravasz kínaiak megint átvágnak, hogy csak mondják, hogy régi, pedig jobb állapotban van, mint a házak, amikben laknak.

Akkor, ha már leértünk a délnyugati csücsökbe, nézzük meg azt a nagy kertet, ami itt van. Nagy kerteknek hosszú oldalai vannak, amiken a bejárat bárhol lehet. Aznapi tapasztalatok alapján mindig épp a túloldalt. Itt ez nem így alakul, úgy tűnt rossz helyen járunk, mintha valami temető lenne, nagy falak, sötét, komor izé, de legalább rendezett, menjünk be. Kiderült, hogy egy hotel, nem is akármilyen, medencés csodahotel, ahova nyugati arccal minden odakacsintás nélkül is besétálhat az ember. Sőt, akár csobbanhattunk is volna, ha épp ugye erre számítunk. Akkor már menjünk beljebb, mert felpezsdült a kíváncsiság, mi lehet még itt, hát bizony kiskapu van a kertbe, ami a hotel lakóinak ingyenes. Kapus nénikének be kell mondani a szobaszámot, de sziesztázik a bódéban, mi meg spórolunk 80yüant. Ez a kert kicsit más, mint a többi, inkább park, mert jó tágas. A kínaiak a kis tereket szeretik kalandosra berendezni, hogy viszonylag kis területen is lehessen tekeregni órákig. Ez nagy, van benne nagy tó is pontyméretű aranyhalakkal, és amúgy a délkeleti városkapu intézménye vonzotta ide. A városfalnak és a bástyának egy méretes darabja még áll, nem is beszélve a tényleges vízi és szárazföldi kapuról. 

Végülis mégiscsak egy vendégmunkás vagyok. Annak márpedig a nevében is benne van, hogy vendég. Akkor eszerint tessék munkába állítani: lábakat feldobatni a dohányzóasztalra, hideg sört tukmálni. Majd, a whisky után, ne melegedjen. A kanapén pedig helyet hagyni, hátha később elnyújtóznék...

Szóval voltunk otthon, jó volt, a történtek nagy része nem bír nyomdafestéket de szanaszét blogbiteket sem. A lényeg, hogy visszaértünk bele a helyi nyárelőbe, 32fok és páratartalom, hogy már nincs hova izzadni. Akkor pedig a svitz helyben marad, nem párolog, hanem szittya történik bele mindenhova de sportszerűen. De ennek most vége, mint megváltás a hétvégére úgy jött meg a hazaias száraz hőség. Melegebb van, de boldogító meleg, szárítós fajta. Ennek örömére délben el is kellett indulni kertet nézni, merthát már mióta nem voltunk... Az új metró mindent visz, olyan a légkondi, amit egyik helyi taxi sem tud. Ja és a földalatti plázánál áll meg, ahol a nyugati boltban egyebek közt jóféle és meglepő mód olcsó angol ALE-ek mellett végre kraftos amcsi habanero szószt is leltünk.

elindultuk haza, így jöttek sorjában a dolgok:

a mongol határ fölött pamacsok pöttyöztek:

közben volt nagyfelhő, havas hegy, Ural-tó (??), majd a Baltikum felett az európai pamacsok már díszsorokban vártak:

Frankfurt, gyöngyödző búzasör a naplementében

majd az egész mögöttünk, irány a sötét Pöst

 Zita pennájából:

Lépcsőzgettünk egy keveset a Sárga hegyen

Dolgozik egy kedves német nő a Suzhou-i Boschban, aki kitalálta, hogy szervez egy hétvégi kirándulást a Sárga hegyhez. A körlevelek szépen lassan szállingóztak és kezdett kialakulni a társaság és az időpont is megszületett: május 19. - 20. lesz a mi hétvégénk. Nekünk egyben a centizés kezdete a hazaindulás előtt.

Majd olvasgattunk és képeket nézegettünk az úticélunkról, minek következtében egyre jobban vágytuk látni a nem is olyan sárga hegyeket. Az is kiderült, hogy az Avatar című film képzeletbeli táját is ez a hely, az itt kialakuló lebegő hegyek ihlették. Egyetlen aprócska dolog szegte csak kedvem, de az nagyon is rám hozta a frászt és mindig ott motoszkált a fejemben, hogy drága utitársam egyik kínai kollégája felhívta a figyelmünket arra, hogy e helyütt minden évben hal meg ember. (Guszti csak annyit mondott, hogy azok biztosan részegek, figyelmetlenek voltak. Nos véleményem szerint - így, hogy már túl vagyunk e vidék kicsinyke részének meghódításán- a szívinfarktus és az a tetemes mennyiségű lépcsőzés, amit egy alföldi kertes házban felnövő lány elkélpzelni sem tud, inkább lehet e tragikus esetek valós indoka.)

Indulás előtti este szendvicsgyártás, sajtos rúd sütés és pakolás volt a kötelező program, majd 19-én reggel fél ötkör kelés. A találka helyszínén végleges megállíptást nyert, hogy a társaság java részét ismerjük, hiszen ők azok a külföldi gyakornokok, akikkel pár péntek esténket már eltöltöttük. Majd a buszunk is megérkezett -atlétáknak és edzőknek felirattal, előrevetítve a jövőt-, ami elég jól nézett ki. De a lényeg, hogy a sofőr is a szimpatikus kínaiak közzé tartozott. Aztán pár útlevélbeszerzős kitérő után végre útra keltünk.

Az utazás első felében leginkább  az út két szélén hatalmas bokrokban növő leanderkeben lehetett gyönyörködni, illetve elcsodálkozni, hogy a autóút két irányát elválasztó középső részbe ültett sövények milyen igényesen formára vannak nyírva és eléjük színes virágok ültetve. Aha, szóval így is lehet?! Láthatuk még azt is, hogy a kínai családok, akár milyen kicsi kis udvarral is rendelkeznek, abban megpróbálják a lehető legtöbb zöldséget megtermeszteni. Volt még sok mandarinfa is, egy-két helyen szüretelőt is felfedezhettünk. Ahogy telt az idő egyre közelebb kerültek a távoli hegyek, szaporodtak a rizsföldek, melyeken éppen dolgoztak: a férfiak marhákkal szántottak a vízben, utánuk meg az asszonyok dugtosták el a rizstöveket. A hegyeken kisebb csoportokba rendezve, szétszórtan teaültetvények voltak. Az utazás alatt mindenféle lakóházakat láthattunk, volt amelyikről nem feltételeztük volna, hogy élnek benne, de mégis erre utaló jelek voltak, más házakat meg kisebb palotának építettek meg, jó sok toronnyal.

A menetidő 6 óra volt, azaz 12 óra után nem sokkal érkeztünk meg Huangshanba. Itt azonnal fel is vettük Nancy-t, a kínai idegenvezetőnket. Javaslatára többen beszereztünk 10 jüanért egy szép sárga esőkabátot és a mellé járó nylon nadrágot. Majd miután mindenki kivásárolgatta magát, indultunk is a hegyi buszukhoz. A jegy ára 19 jüan volt és ez elvitt minket az Irgalom fénye templomig. E rövid utazási időt Nancy a fontos kínai kifejezések tanítására szánta, úgy mint hogy: baj van, haladjunk és a hotel nevét gyakoroltatta be velünk, ahol az estét töltöttük. Továbbá feltette a nagy kérdést, hogy hányan is szeretnének inkább a kötélpálya libegőjén felmenni a gyaloglás helyett. Nos igen, ekkor még csak két ember volt, ki bátran be merte vállalni e szégyent, és persze, azok mi ketten voltunk :D Azt kérte Nancy, hogy kísérjük el a többieket addig a pontig ahonnan útjára tudja bocsátani a túrázást választókat, mert hogy ő is a kötélpályával jön fel. Ahol e két tábor ketté vált, ott többen is csatlakozni kívántak hozzánk, meglátva, hogy egyből egy beláthatatlan lépcsőzéssel kezdődik a gyaloglók útja. Így már nyolcan voltunk, kik a szégyenen osztozkodtunk, és így már mi is sokkal jobban éreztünk magunkat. Megváltottuk a fejenként 80 jüanos jegyünket a libegőre és indult is a buli a hegy meghódítására. Ugyanis, magát a kötélpályát is pár emelet hegyen való lépcsőzéssel lehetett megközelíteni. A kötélpályás út során, csak néha bukkant elő a táj a sűrű felhőtakaróból.

Nos az én kínszenvedésem itt kezdődött, mikor is megérkeztünk a libegővel. Több problémám is akadt, először is: minek van itt ekkora tömeg??? Azt hittem, hogy kiszabadulunk a természetbe, aztán majd szépen a saját tempókban haladunk, nézelődünk, fényképezünk. Na erről szó sem volt. A hegy oldalában hosszú, véget nem érő lépcsőzés vette kezdetét. Megállni és nézelődni csak a bátrak mertek. Mivel a kb. másfél méter széles gyaloglásra kialakított utat is kettévágta egy korlát, ami a két irányt akarta megszabni, ami azért volt kellemetlen, mert nekünk egy igen keskeny rész jutott, mert a belső sáv a kötélpályához tartóknak volt fentartva. Na kérem szépen, vagy fél kilóméteren át gyűrűzött is az a sor, tuti, hogy alsó hangon egy órát kellett így araszulniuk a lejutásért. De mi csak lépcsőztünk tovább, mikor fel, mikor le... Aztán elértük első megállópontunkat, az üdvözlő fákát. Na mivel ez Kína, ahol látványosság van, oda kell minden nemű infrastruktúra még a hegyeken is, ami viszont a haladást nem segíti, így itt is hatalmas tömegnyomor volt. Szerencsére csak 10 percet időztünk itt, ahol utól is ért minket az első gyalolglásról visszafordult 2 fős kis csoport (az ő példájukat aztán még később pár ember követte).

Innen viszonylag szépen haladtunk előre. A magányos hangulatától, a csendes természetjárástól persze nagyon messze voltunk. Hihetetlen zajos volt a környezet a rengeteg embertől, akik java része persze kínai volt és ők alapból nem is tudnak normál hangerőn beszélni. Aztán hirtelen nagyon besűrűsödtünk, és csak ritkán tudtunk 1-2 lépést előre haladni. Úgy kb. negyed órás totyogás után meg is érkeztünk az ezen torlódás okához, egy szoroshoz, ami között a lépcső olyan keskenyen vezetett felfele, hogy csakis egyesével lehetet menni rajta és olyan meredeken, hogy a végét már négykézláb másztuk meg (jó-jó, legalábbis én).

És akkor el is érkeztünk a kettes  számú nyűgömhöz, ami ez idő tájt kezdett megfogalmazódni: nekem a lépcsőzés nem kirándulás és nem is túrázás. Lépcsőzni akkor szoktunk, ha elromlik a lift (vagy mert tudjuk, hogy megyünk a Sárga hegyhez és a puhányságunkból bróbálunk leküzdeni egy kicsit azzal, hogy kitaláljuk, hogy naponta felmegyünk a 25. emeletre, gyalog! és kétségbe esve vesszük tudomásul, hogy a 14. emelet után inkább rendszeresen visszafordulunk, de becsületünket mentjük azzal, hogy lefele –bár remeg a lábunk, mint a kocsonya- mégsem a liftet választjuk). Szóval igen, a lépcsők. Én ennyit még nem láttam és az utálom dolgok között tuti, hogy dobogós. És ehhez jön, hogy frusztrál, ha látják a gyengeségem, ezért jól le is maradtam a többiektől (persze a tudatosság kisebb százalékban volt benne) és cammogtam utánuk a saját tempómban és minden megállásomat a tájban való gyönyörködésnak álcáztam, de sajnos a felhők pont ezt az egy dologt leplezték le a környezetet helyett...

A felhők. Nem bántuk, hogy nincs 30 fok, eleinte még a szemerkélő eső sem fájt senkinek. De aztán csak kezdtet bosszantani minket, hogy tudjuk, hogy hol vagyok valószínüleg életünkben utoljára, tudjuk, hogy mi vesz körül, hogy olyan látványban lehetne részünk, amikről eddig csak álmodoztunk és sosem hittük, hogy eljutunk ide és most meg mégsem mutatkozhat meg nekünk teljes pompájában. És csak abban bízhattunk, hogy vasárnapra szebb időt jósoltak.

Öt óra körül érkeztünk meg a hotelhez. 8-10 fős szobákat kaptunk emeletes ágyakkal. A hely maga egyáltalán nem volt vészes, egyszerű volt, de tiszta. A falak frissen meszelt szagot árasztottak. A földszinten volt egy picike közös helyiség, ahol üzemelt egy kisbolt szerűség, a lényege viszont számunkra annyi volt, hogy lehetett venni sört. Abból az este folyamán tetemes mennyiséget fogyasztott el a csapatunk. Mivel ez a közös tér, egy belső zárt udvarra hasonlított, mások szobái, vagy szobaablakai is erre nyíltak és egyre több jel érkezett, hogy ők szeretnének minket a szobáinkban tudni. Számomra egy az asztalunkra repült banánhéj hozta el a buli végét. Persze alvás az nem sok volt az este folyamán, több okból sem: mégis csak 8 idegen ember alszik együtt, ha vki megmozdul az ágy ezt hangosan jelzi. Mások telefonjai folyton csörögtek és nem utolsó sorban az Eb-döntő estéje volt, mi meg ugye németekkel voltunk együtt, tehát ment a tv (hang nélkül) egész este, hiszen a mi időnk szerint hajnali 2 órakor kezdőtött a meccs. És aki nézte, az tudja, hogy a java része sokáig nyugisan nézhető volt, no de a vége felé közeledve igen felborzolta a hazafias érzelmű társainknak. Aztán meg öt óra előtt már öltözni is kellett, mert mentünk napfelkelte nézőbe. Rossz helyen álltunk, felhős is volt az ég, szóval ez nem jött össze. Inkább reggelizésre szántuk el magunk. Kiültünk a hotel meletti helikopter leszállópálya szélére és eddigre a felhők is oszladozni kezdtek. És igen, a táj hihetelenül szép volt. Végre tudtunk mi magunknak is csinálni egy-két tipikus helyi fotót. Majd az idő sürgetését érezve pakolni indultunk.

Fél 7 körül hagytuk el a hotelt és egy erősen lefelé tartó lépcsőzésbe kezdtünk, hogy megközelítsünk egy másik kötélpályát, ami levisz minket a hegyről. De előtte tettünk két kitérőt. Egyet egy sziklán emagányosan álló majd 2 méteres kőhöz, és egyet a szerelmesek korlátjához, ahol is ők lakatokat helyeznek el összetartozásuk jeleként. Sajnos ahogy ereszkedtünk le a hegyről, úgy kerültünk bele ismét a felhőrétegbe. Ekkor már több társunkon is lehetett látni, hogy nagyon elege van. Később kiderült számunkra, hogy nem csak az idő volt az oka, hanem az éhség is. Ugyanis rajtunk kívül szinte mindenki egy darab szombaton reggel vásárolt fél bagettből készült szendvicst hozott magával (amit persze meg is ettek még az odaúton) és némi rágcsálnivalót. A hotelben volt aki este  drágán vett ott főzött vacsorát, de más csak egy smac levest vaccsorázott. Gondolom másra számítottak...

A kitérők alatt nagyon sok kínai munkás jött velünk szembe felfele teljesen megizzadva, akik a vállaikon egy félbe vágott bambusz két végére lógatott terheket cipeltek. Volt amelyikük az epétkezésekhez vitt anyagot, mások a hotelekbe szánt textíliákat, élmiszereket szállították. A keskeny úton a túristák mindig próbáltak a lehető legjobban kitérni az útjukból, de nagyon gyakran maguk is megálltak pihenni pár pillanatra. Később megtudtuk, hogy kb. ötven-ötven kilós zsákokat cipeltek felfele a lépcsőkön, azaz összesen 100 kiló terhet aggattak rájuk...

Mi egy hotelig mentünk, ahol is Nancy előadta, hogy van választási lehetőségünk. Lehet menni egyből a drótkötélpályához, vagy lehet tenni egy fél órás kitérőt egy hegycsúcs meghódítására. Itt már azért a társaság java része a rövidebbik utat választotta. Innen kb. 20 percet gyalogoltunk (khm, lépcsőztünk felfelé, majd a végén kicsit lefelé) az állomáshoz. A többiek bevárásáig volt 1 óránk még nézelődni, fényképezni, az utolsó emlékképeket begyűjteni.

11 óra előtt már a saját buszunkon is ültünk, ami visszahozott minket Suzhou-ba. Az út java része alatt mindenki aludt, a sofőr sebességkorlátozója is csak nagyon ritkán csipogott be. Itthon pedig nagyon szép idő fogadott minket. Este meg a szokásos filmnézést is kihagytuk és már 10-kor aludtunk, melyre szintén régen került sor.

Átadták a metrót nemrég, jó lett. Abba ne menjünk bele, mennyi idő alatt lett kész és abba se, hogy milyen hosszú. Főleg azért ne, mert itt ugye Velence van... annak minden talajvízével együtt. Gyorsan sikerült, jó hosszúra, na, és 180Ft rá a vonaljegy. Így néz ki :

És ilyen érdekes plakát van lent, érdemes a hátterére koncentrálni. Amúgy valami kozmetikumot reklámoz, még kifaggatom a tanárnénit, van-e köze hozzánk.

A múltcsepegtetés zárásaként pedig íme voltunk Suzhou Szentendréjén, vagy Skanzenstrásszéján, ami meglepő módon talán a legeurópaibb hangulatú hely volt eddig. Mindezt annak ellenére, hogy nem is próbált olyan csilicsálén túristacsalogató lenni, mint sok más nevezetesség. Szép szűk köves sétálóutca jó sok emberrel, kézműves dolgokkal, playmate csirkelábbal, kiülős-beülős szögeletekkel.

ilyen volt a múlt héten. Azóta levirágzóban van, a fehér, fél tenyérnyi banánosan barnuló húsos szirmok hullanak lefelé

Ma olyan élményben volt részünk, amit nagyon szeretnénk megosztani, de ahhoz előbb pótolnunk kell az elmaradásokat. Így a mai nappal finom visszamenőleges csepegtetés indul.

Ezek a képek még a múlt héten készültek, a tó túlpartján lévő vidámparkot kellett megnéznünk. Egyrészt kötelességből, mert az óriáskerék akkora, másrészt kényszerből, mert azon belülről indul a hajó a Barackvirág szigetre. Különösebb esemény nem történt. Leszámítva egy szolid beszarást, mert a kerék mégiscsak 120 méter magas.

Egyre jobban megy ez a kirándulósdi. Ha nem is a mandarinunk rohamos fejlődése, inkább az eszköztárunk bővülése miatt. Térkép mutatóujjal taxisnak kezébe, aztán mikor kibólogatta magát és kérdezősködni kezd, felfelé kell mutogatni és helyeselni. Ez azt jelenti, hogy nyugodtan menjen körbe az elkerülőn, különben a belvároson át sosem érünk oda.

Most tényleg messzire mentünk, de olyan iramban, hogy megvolt az adrenalin ami kellett, hogy ne hiányozzon a vezetés. Így is megúsztuk oda-vissza négy bkv-jegyből fejenként.

A Hanshan templomot valami költő írta össze magának. Nagyon csini, de érdekesebb a harangtorony. Nem tűnik annak, hanem normális pagodának. Kicsit talán dragonballosabb a valóságnál. Belül viszont nincs más csak egy orbitális harang, de az akkora, hogy ha magyar lett volna, Gábor Áron kiönti belőle a Kövér Bertát és az óceánig tolja a labancokat. Nagyjából 5m átmérőjű, ennél valamivel magasabb, a falvastagsága úgy 30cm. Meg lehetett gongatni, hát én csak nagyon kislányosan mertem. Aztán jöttek bennszülöttek akik értették, mit mond a néni és olyat küldtek rá, hogy osztódni kezdtünk mint a Tom és Jerryben. Méretéhez illő hanghordozása van, a brutális gongatás után, mikor végre csend lett, még megtapiztuk és vadul rezgett, csak ugye hallani nem lehetett. A tartószerkezet is érdekes, mintha óriásgyerekek rakták volna össze Jengából.

Aztán még kimásztunk a szigetcsúcsra, megcsodáltuk Suzhou újpesti látképét és megállapítást nyert, hogy a helyi uszályok arányosak a testméretekhez. Onnantól már csak vonszoltuk magunkat valami kungfus templomba meg el egy kert mellett, amit kerestünk.

Sajnos ahogy a képeken is látszik a kis kedvenc kóborkutya Nikon S4 kezdi megadni magát. Ennyit legalábbis a házi nyolckarú fotoistennő önmagától nem hibázhat.

1. A kacsacsőr

Mindenki ezzel kezdi. Így a legkönnyebb a pálcikát elsőre megfogni, és egész sikeres lehetsz vele az igen rövid időn belül. Titka az egyszerűség, ahogy a mutató ujj a külső pálcikát szimpla toldásként kezeli. Azonnali nagy sikerélmény az egészen apró ételek (pl. mogyoró) csipegetése ezzel a technikával néhány perc alatt elsajátítható. Frissen érkezett eltévedt lelkek legjobb barátja.

2. A hokizom

A kacsacsőr technika egyik hátránya rögtön jelentkezik az első tetemes zabálásnál, amikor végigcsipegettél mindent és görcsöl a tenyered mindenhol. Ez idővel elmúlik, nagyobb baj viszont, hogy nagyobb méretű vagy súlyú falatok esetén a pálcikák nem akarnak rendesen kinyílni, egymás mellett elcsúsznak a falatot jól megpörgetve, szomszéd tányérjába irányuló röppályára állítva stb. Vagy egyszerűen csak kicsúszik közülük mert nem szorítjuk eléggé. Erre megoldás, hogy a belső pálcikát mélyen a hokizomba vesszük és azzal tarjuk, így több lehetőségünk marad a külső pálcikával foglalkozni pl. hogy egy méretes rántott húsra rá sikerüljön nyitni. Ez persze még nem oldja meg a súlyproblémát, de ebben is segít a hokizom. Ugyanis azt megfeszítve a belső pálcikát kifele tolva komoly erőt tudunk kifejteni. Nem úgy, mint mutató ujjal, amivel így csak ellen kell tartani. További előny, hogy a hokizom hátul tolja a pálcikát, minek következtében az jobban ráfekszik a zsákmányra, így a kicsúszás esélye is csökken.

3. A csipesz

Tészta fogyasztására való, abból is macerás hosszú spagettifélére. Mert azt nem lehet megcsípni, legfeljebb egyenként, erőlködni meg felesleges, úgyis kicsúszik, ha ki akar. A csipesz lényegében a hokizom technika ellentéte, itt mindkét pálcika kint van egymáshoz nagyon közel, mutató és középső ujj által nyomódnak a hüvelykujj begyére. Párhuzamosan, ez a kulcsszó. Távolságuk nem nagyon szabályozható, de erre nincs is igény. Bele kell döfni a tésztahalomba, és miután elég anyag került a szárak közé, egy finomat penderíteni a hüvelykujjal, amitől a pálcikák jól összenyomódnak. Tapasztaltabbak (őslakosok) ezzel a leves teljes tésztatartalmát fél méterre kiemelik hűtögetésnek céljából. Varázslatosságát emeli, hogy nem csak a harmadik technika, de kb 3 hónap kellett a felfedezéséhez is.

Voltunk az alázatos hivatalnokok kertjében, és az északi templom pagodájában. Nagyok, szépek, és megfogalmazódott a dezsavű első csírája. Kína ezer arcából itt több hasonló is van. Mindez persze az értékéből semmit sem von le, bekerült a világörökségbe is szépen.

Suzhou legnagyobb nevezetessége, teljes joggal. Van itt minden, hajókájázás kanárison, kínai ferdetorony (kb 4fokot dől, pont mint a pisai), bonsaierdő, vízesés, szebbnél szebb kertek, házak. Tényleg csak néztünk, mint a moziban. Így hát a képek is százával, de komment nélkül :

Olyan mint a filteres tea, csak kétoldalt füle van, ami ügyesen széthúzandó.

Majd a füleket fogva a célbögrére ültetendő.

Itt célszerű észrevenni, hogy nagyon sok víz kéne ahhoz, hogy elérje a tasakot (= híg lötty-veszély) ezért kisebb célpohár használata ajánlott. Majdan jelzés mentén kibontás és forró vízzel átcsorgatás, állni hagyás.

Ötletes, igazi kv van benne, finom illatos, mondhatni mókás, dehát nyomás híjján így is csak egy híg lötyi lesz, még az instant is jobb. Kár érte, van belőle sokféle és jó drága is.

 Most így a vacsira élezve a gyomornedveket különösen rám ül a nosztalgia...

Ez még a szombati szomorkás fajitas (azért jobbra az öntöttvas serpenyőben sercegve tálalt csirkecsíkok hozták a formát...nemúgy a burger)

Innentől meg a vasárnapi eufória. Komolyabb fényképezkedésre nem maradt idő-energia-cupákmentes ujj...

Új csipsz költözött az dohányzóasztalra, átlagos csomagolás, nem annyira nyálgerjesztő, de azért ösztönösen kibontom.

Látom, nem én vagyok neki az első, nem meglepő, viszont miért szúrt bele valaki oldalra egy műanyag kiskanalat?

Kihúznám, de jön vele minden és Heuréka. Burgonyaszirom kiemelő háttámla-merőkanál-csipszlift mittomén, zseniális. Felhívnám a figyelmet a kidolgozottság igényességére: fogyasztás függvényében kiakasztható kis fülekkel.

Ha ilyen otthon is lenne, megmenekülne a magyar autópiac.

Figyelem, nem sufnituning! Limited Edition!

A helikopter pózzal többek közt az a baj, hogy beszorul a négy fal közé. Akármilyen jól is sikerül, nem tudod elmesélni senkinek, egyrészt mert a fizikája valós térben nem magyarázható, másrészt mert nem is akarsz róla beszélni, mert legyünk őszinték: a helikopter póz nem teljesen épelméjű dolog.

Ha lenne róla wikipédia cikk, alul a hasonló témák közt virítana Dév BBQ-ja. Ott jöttem rá, hogy két hónapja koplalunk. Eddig nem tűnt fel, mert egész jókat ettünk, csak épp semmi rendes paleolit tűzön sült húst.

Az első benyomás az volt, hogy a tegnap még félhalott hely tele van amcsikkal. Leültünk egy idősebb társasághoz, de már fél lábbal a svédasztalnál toporogtunk. Lapátolás kezdődött, a felénél betámadott Dév, hogy akkor ő most csinál nekünk taco-t, menjünk csak, majd hozza. Az első körben kimért csipegetéssel a kaják felével sikerült megpúpozni a tányért, amellé még lecsúszott a taco és már vidámság volt. A második menet végére teljes lett a kép, legalábbis ami a húsokat illeti. A csirke vitte a prímet, különösen ami valami fűszeres pácba is belekerült. Érdekes, hogy nem viszik túlzásba a dolgot, minden csak diszkréten kapott ízeket, pont eléggé, de nem úgy izomból, ahogy mi szoktuk. A szószok is visszafogottak voltak, csípős csak extra tabasco-val. Itt már kicsit feszült a hasfal, de a lelkünkre volt kötve, hogy a sütiket is meg kell kóstolni. Barackos fahéjas rétes és répatorta. Épp mikor pakoltuk fel, megjelent Dév, hogy ez tejszínnel az igazi, várjunk mindjárt hozzák, nyomott is rá egy szolidat. Akkor még egy kávé levonszolta magát, dumcsi a szomszédokkal, elfogyott az IPA, mi meg hazakullogtunk pihegni.

Volt ott egy baseball sapkás muksó, amolyan orákulumként mászkált fel le csendben, egyszer minket is megkérdezett, hogy na rendben van-e a cucc. Ő lehetett a kunshani...

Fotózásra érthető okokból nem maradt idő, de valami készült, este közzéteszem

Elindultunk enni. Lusta szombat délutáni, hetek óta esős jókedvben. Annyit tudtunk, hogy az olaszba nem megyünk, mert még az amcsik és a németek is drágállják. Mindegy, először valami sátras selyemszövőket kell megnézni a szomszédban. Sátor volt, meg valami nagy gép, de inkább vöröskeresztes pokrócosztásnak tűnt. Tovább mentünk, minden étteremben sötétség, délután 4kor... menjünk ki a partra, van ott valami mexikói. Hát ez is drága, de fakályhával fűtik, maradjunk. Ilyen finom kis különlegesség is volt:

Odabaszós 7%-os IPA. Bezzeg a soksajtos töltött-sültpaprikás nyálcsorgató házspecialitása nem volt. Vészhamburger akadt. Pocakos amcsi a teraszon dumál, ki-be mászkál, majd a kaja közepénél betámad. Hogy ő itten a BBQ nagykövetének helyettese, Dave from Texas. Éshogy a nagykövet meg egy igazi őrült, Kunshan-ból jár át minden hétvégén ide BBQ partit csinálni és a sütőket láttuk-e már? Tényleg ott voltak, szépek, füstöltek. Dév szerint a kunshani csinálta őket, aki szintén rendes texasi. Most meg ő füstöli benne az egészcsirkéket és jó texasi marharészeket holnapra. Behozta, megmutatta, a hamburgerem gondolatban átbasztam az italospulton. És ha kedvünk van holnap menjünk, ő minden nyugatit meghív, akit lát. Salátástálak sora, mamák receptjei szószokra, terüljterülj all-you-can-eat. Aztán ha akarunk vigyünk recepteket is, mert ő mindenre kíváncsi. Nem gondoltam, hogy itt majd kolbászt csinálunk, de ha Dév így hív a füstbe... Holnap emberes zabálás, ennyi biztos.